alig élt, épphogy 1000 évet, magában fütyörészve, tán épp elég....
erdő szélén, hol már állat sem jár tán,
ott vert sátrat s ejtette fogjul a táj.
fortyogó teafőző, sivító szél tánccal,
együtt pördül vidáman, a magányos lény.
fatörzs egy darabja a zűzön lassan elég,
pattogva jajgatva lassan széthull ay egész.
önmaga melegét a szobának adja,
ha már ő elvész, más örülje a vesztét.
napok telek, majd hónapok,
s az apró kődomb lassan otthont formált.
beköltözött oda minden, amit elhajtott a világ,
szótlan szavalók és kerge szellemek,
apró lények meseföldről, hogy a feledés elől
bújást hadd leljenek.
együtt élt itt szépen s jól,
önzetlenül a sok apró manó.
teltek a hónapok, századok, de az élet nem múlt el,
maradt örök s maradt itt szép is.
sötét nap világa ablakon be-be kacsint,
hadd lássa: itt minden szép és minden sötét.
egyik szép napon, egy kis egérge talált a házra,
erdőből étket keresve az útja otthontól messzire vetette.
ajtó alatt a szobába merészkedett, ahol akkor épp senki sem leledzett.
talált ott hát minden étket, ami épp megfelel egy magafajta egérkének.
kenyérmorzsa, hántott napraforgó, frissen köpült vaj.
a kis egérke degeszre ette magát,
s a kandalló elé feküdt, kissé kipihenni magát.
a békés ház, a jó étek, hamar az álmot fújta a kis egérkére.
mikor szeme kinyilt, halk cincogással ébredt fel,
a magányos állt felette és csendben nézte.
a kisegér megilyedt, kiszaladt az ajtó alatt.
hazáig meg sem állt, úgy ráijesztett a hatalmas magány.
a magány nézett csak utána, száján a mosoly hamar el is tünt.
ez lenne ő, ki elől az élők csak futnak el...
így él ő, az egyetlen élő
a holnak ős mezején...
