a crazy night @ Lacháza

"Nem fáj, hogy ugyanúgy fúj a szél..."
lassan viharszerű szél dúl. a fejemről lefújná a sapkát. ha rajta lenne.
de nincs. helyette egy hosszú sál öleli a nyakam. fekete pulcsi és kord zakó. kezemben a borom, másikban a szivarom. és a határba sétálok... "csak stílusosan".
a dunapart messze, van vagy 3-4-5 kilóméter. inkább ezt nem vállaljuk be.
de az alvó gyümölcsfák mellett még egy cigi belefér.
aztán:
hátraarc. indulás vissza. a többiek már biztos elfogyasztották az alkohol túnyomó többségét. az utolsó üveg borból még indulás előtt töltöttem egy pohárkával...
beosztjuk, hárman.
még az időjárás is meg van őrülve mostanság... ez a január?
eeehhhh....
mindegy, vissza az eseményekhez...
egy kanapénról csillagvizsgálás, egy slagramászás (de nemteljesen, mert a teteje csúszik!).
nem gond, az út megvan. akkor: betörés, menekülés, röhögés, menet vissza a házhoz.
bevonulás fergeteges! a tömeg lesett ránk, de mi némán vonultunk az emeletre, be a szobába!

többekközt ilyenek és hasonló emlékekkel gazdagodtam ismét.
megérte elmenni! örülök neki.
és örülök Neki is!
félnégy után indulás vissza, dömsödre.
szívesen maradtam volna...
csendben mellette. fekve, szemet behunyva, álmodozva, bolondozva....

a pap

csend omlott a tájra, vastag takaróként teríti be. óvja az alattalevő mindenséget, megóvja a tisztáltalan zajoktól.
holdfény átsüt rajta, táncot lejtenek a kicsik.
a rom púpként emelkedik a tájból ki, mint ember épített daganat a földön. a torony rimánkodva nyúlik az ég felé, a tető magába roskadva a törődés hiányáról mesél...
elhagyták ezt a földet, messzire költöztek.
de most ismét élet tölti meg. talán utoljára.
odabennt a pódiumon egy alak. egyszerű, sötét földig érő talárban.
ott állok én is, a bal oldalán.
várunk, hogy elkezdődjön...

[...]

néma. csendben suttog csupán. fájdalmunkat érzi,
de azt hiszik, de segíteni ő sem tud.
pedig tud. és segít is.
de segít azzal, hogy ott van,
segít, hogy meghallgat,
segít, hogy gyónhatunk neki...
köszönöm!

a nász

egy nászt látok, nem hétköznapit.
gyászost, komort,
a világ végét okozót.
a templomban: a padok közt hold-fény-alakok, csupa fényes, nyüzsgő apróság. mások sem. csupán ők jöttek el. a falon keresztül. tátongó lyukon osontak be hozzánk. leültek, nyüzsögnek és mocorognak.
az épület köré falat fon a hűvös szél. egy-egy ujja benyúl a repedéseken, kitört üvegeken, ablakokon. a lábam szárát érinti, kabátom megmozdítja. ki is szökik tüstént.
a megvetemedett ajtó-monstrum roballyal nyitja szárnyait, mint egy angyal, pusztításra emelt kardjával az emberek felé ugrana...

csend öleli körbe a tájat. magához húzza, szerelmet vall neki.
KOPP.
egy fehér cipő a koszos kövön koppan.
KOPP.
a párja fél-rőfnyire előresiet.
KOPP.
fehér ruha fényárral tölti meg a romos templom hiányos falait.
KOPP.
a sorok közt emlékek, holtak és hold-fények csodálják.
KOPP.
selymes arcát fátyla óvja.
KOPP.
hallom, ahogy lélegzik.
KOPP.
lehelletét az ajkamon érzem. KOPP.
közeledik hozzám.
KOPP.
karomat nyújtom őfelé.
KOPP.
ő is nyújtja enyém felé.
KOPP.
oly közel a boldogság.
KOPP.
itt van már! selymes kezén a legfinomabb anyag is csupán kezeletlen bőrdarab lehet.

DE ÁLJ!
valaki a sorok közül megragadja őt!
kezét a kezével fogja,
magához húzza, véres táncra hívja.
halál nem lehet olyan fájdalmas,
mint az a haláli keringő!
megszédíti, kipörgeti.
nyakába harap, kiszívja életét.
(ugranék...
de kezeimet az erkölcs és a szilárd elvek rabláncai markolják.
ordítok a fájdalomtól: amit látok, amit átérzek...)
lelkén tapos, ellopja mindenét.
késsel döfi, szúrja gyengéd testét a gaz!
tehetetlen ő is, én is.
egy szó hagyja el a száját: "ELÉG!"
megilyed az árny-lény és a sötétbe távozik ismét.
a földön pedig a nő, akit szerettem...
szeretek...
immár holtan fekszik.
megcsonkították!
szíve dobog, levegőt vesz, ki is fújja.
de meghalt. belül mindenképp....

ezer évekkel ezelőttre távoznék.
egy erdő mélyére, bőr jurtába, fa kunyhóba.
magas hegyek mély barlangjaiba.
reggeltől vakulásig arhik rúnákat tanulnék,
megjegyezném minden élő s holt nevét.
minden apró fűszálét, minden kőét.
mi egyszer volt, talán a teremtés előtt...
keresném a nevek közt az övét. hajthatatlanul csupán az övét.
hogy végre nevén nevezhessem,
és nevéhez átkot kössek mindörökre!

így lettem én kitagadott a világból! ezért indultam a magam útján előre. rengeteg ember nem ért meg. de ez nem is baj. úgyis... halandók csupán! egyik jön, másik megy. ti nem is érthettek meg engem. ezen nem is csodálkozok. csak sajnálom. szavaim üres fülekre találnak.

Pap-LAN és tréning-anya

Hááát igen. Megint egy furcsa nap.
Konkrétabban? Reggeli kelés, blablabla, kávécigi, blablabla..
73-as, 1-es, 17-es... csak a szokásos. Otthon nincs net. Nemgond, a t-mobile-t hamarosan a pestis kerülgeti majd! Csak még várok, amíg lemegy a madárinfluenza! Nagyot robban majd! Figyeljétek! BEEENG!!!
Felcafaltok az ódon várbörtön első emeletére. Egy hóhér term előtt ketten ülnek. Egy ismerős alak... Némá! Egy lélekdeszkás! Gabbe!
Nah, meet, pacsi, internet...
3-ból csak 1-et tudok most elintézni... mindegy, aláírás megvan, bitófa elkerülve, menekülés angolosan... VÉRESEN!
Irányzék: Blaha.
Target: Bródy kávézó és louge. 2 capuccino, 4 őszilé, 3 óra beszélgetés, 6-7 lefejezés, és 3 könnyebb sérülés. Jól megúsztuk, ezt felírom otthon.
Utána? Go Gyöngyház!
Hoppá! Nini! Egy ismerős arc! Nunquam! Tisztelt volt osztályfőnököm! Rövid csevej, státuszfelmérés. Öröm. Aztán ő 173, én láb-busz. A gyöngyház pontos lelőhelyét nemismervén, csak csatangoltunk a rákóczi úton. Egyszercsak egy kirakatból kinyúl egy kéz, megragadja a szemeim, kitépi őket, és magáévá teszi... egy aprócska vízipipa.
1 óra múlva már én is boldog vízipipatulajdonos voltam! Időközben a gyöngyházból sikeresen elszállítattunk 2 bolti eladót, az egyiket idegösszeroppanással, a másikat heveny elmezavarral kezelik valamelyik kereskedelmi tévéből jólismert svájci klinikán.
Pech! Azt tudtuk, hogy nehéz egyéniségek vagyunk... nade?!?! Mindegy, hagyjuk! Addig jó!
Utána? Go home, pihi, etc...
Aztán goto bajcsi. „Elnézést Vízipipadohányt lehet kapni?” Ha annyi forintom lenne, ahányszor ezt kimondtam... Hát milliomos nem lennék, de egy valag apró húzná a zsebeim! Ziher!
A belárost ősmagyarokat megszíégyenítő vándorlással jártuk be. Félig gyalog, félig kukacháton. De végül a Nyugati Végeken találtunk egy boltocskát! Jesssz!
Dohány: megvan. Szén: megvan! „Okéj, lecgó!”
Nővérnél pakolás, aztán go Gabbe-hez. Pipa, füstölő, beszélgetés, gyöngyfonás. Heh!
Reszkessetek! Van voodoo babám! EEEeeeerrrrrrrhhhhh!
Beszélgetés, aztán megjött Katy. Tovább beszélgetés.
10 perc alatt 4,5 liter tea előállítása őssejtek használata nélkül?! Nem rossz!
Ki az éjszakába!
Bolt -> Doboz cigi. Andrássy -> Séta.
Végcél: Square of Heroes. A középső nagy szobor csücskén üldögéltünk, és az élet nagy dolgait beszéltük megfelé....

Óra van! Híreket mondunk:
Új háziállatom: Béla, a mandulagyulladásom!
Ha lusta vagy beülni a kocsidba, vegyél koncepcióautót!
Vázzeg! Ennek az ülése kijár a helyirül!

Az 1:10-es 979-en már halkan szól a muzsika....
Jóéjt!

ÁÁÁÁÁ!
Lemaradt a 3 tojásos rántotta! Nah, az jó! Csokerályos!

nyílik a szemem....

sok idő telt el.. tétlen. feküdtem, tehetetlen testem az elmúlás mardalékává kezdett válni. hagytam volna elpusztulni, majd a hamvaimat láttam volna szerteszóródni a világegyetemben.
hogy minek?
nah, ez volt nekem is a kérdés!
mire jó?
minek feküdni a földön,
minek hullatni a könnyet?

EEEEHHHHHH!
ne mááááááááááá!
és tényleg!

kinyitom a szemem, és amit megpillantok:
egy apró szikra, egy fényfoszlány!
életnek hívják!

"voltam keleten,
jártam nyugaton..."
túl szép ez, hogy így itthagyjam!

láng lobban a mellkasom mélyében!
a bút már csak égni látom benne.
a fellobbanó lángok szétszórják a fényt,
sötétet fénnyé, jeget meleggé varázsolva.
a vérem felhevül, az izmaim megfeszülnek.
ugrásra készen a pillanatra várok....

töltődöm. érzem.
ahogy az élet viszatér belém.
elég volt talán 1 óra beszélgetén, hogy belássam hibáimat?
mit is rontottam el?
elég volt ahhoz, hogy egy pofont kapjak, és észbe kapjak?
talán!
köszönöm szépen, evilke!

egy új nap

elmúlt ez is, egy új kezdet ez...
egy szebb holnapvirrad reád, nem a könnyeid közt,
békés puha ágyadban ébredsz fel, nem az enyémben,
a reggeli meleg nap simogatja majd arcod, nem a hideg kezem,
finom ételt veszel szádhoz, nem a száraz kenyeremet.
finomabb lesz a teád is, nem éget meg, mint az enyém,
a falról sem a dohos penész néz vissza rád,
tiszta falak, képekkel díszítve.
az áporodott levegőt a tisztaság illata veszi át.
a mosogató üres, nem állnak hegyekben a koszos tányérok.
a palack is édes bort rejt, selymes ízű,
nem száraz, nem karcol, mint az enyém...

a te holnapod már jó elsz! és egyre jobb lesz nélkülem...

új év...

megértük! 2007!
új év!
"Tüzet raktam a szívemben
Keresztbe raktam a fákat
Gyúfát gyújtottam és néztem
ahogy elég benne a bánat
...vagy öröm volt..."

gondolatok kavarognak bennem.
múlt. jelen. jövő?
felül kerekedek-e a bennem mardosó rémen?
de ki is mardos odabent? sötétben marcangol. nem merek szembenézni vele. nem a veszteségtől félek. hanem hogy sejtem mi az. nem akarok ellene... harcolni. talán félek, hogy le tudom győzni.
tudom. le tudom kűzdeni őt. el tudom űzni.
patthelyzet.
amikor le tudod ütni a királyt. de ha leütöd, a birodalmad lángok falják fel.
a bennem levő legmélyebb érzés ellen küzdeni... de vajon ő lakozik a sötétben? nemtudom. most még nem.