aranysárga faleveleken tapostam az imént, zörögve nyögték a nyarat búcsúztató balladát.
apró láng gyullad a kandallóban,
az öreg házba apró fényszikra szökken.
poros fotel, üres borosüveg kopott függöny és kiszáradt emlékkek...
ezt világítja meg a kicsi aprócska, pislákoló táncikáló,
a narancsfényben tündöklő, a meleget árasztó érzés.
nem hegyen álló várkastély ez,
nem színpompás palota, óriás udvarral,
egy üres viskó csupán, elhagyott és megkopott.
a kandalló sem látott tüzet rég.
felhők gyülnek össze az égen,
kíváncsian sorakoznak egymás hátán-hegyén,
a nap sem akar lenyugodni az égről,
a holddal bújnak össze, hadd lássák:
az ablakon át a pici-apró fényt.
csuda dolog ez, megnézni járnak ide,
messzi hegyekről, völgyekről,
vadak és házi állatok, élő és holt lelkek.
fény lát mindenki, aki csak eljön ide.
kopott a fotel, kopott az arcom is,
amivel benne ülök, bort kortyolgatva.
nézem a kis tüzet, az aprót.
érzem melegét, megnyugtat és leköti figyelmem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése