És ismét itt ülök. Hegyek közt zakatol a vonat, talán nem tudom hova. Bár nem a tervezett napon, nem a tervezett időpontban, de a cél legalább ugyanaz.
"Nem jöttél túl korán, időm az volt, nagy komám..."
Amikor ott álltunk, ketten, és tényleg! Amelyik rosszul volt, az vagyok én. Mert egyedül rosszullét, az tényleg rossz lét, hisz csak ketten jó a lét.
Ahogy szokott az lenni, velem. Ketten rosszul sosem vagyunk, eddig sem voltunk.
Valaki mindig volt rosszul, csak mindig egyedül. Én, Te Ő, de olyan hogy Mi... inkább Ti vagy Ők. Így volt ez, ehhez szoktam. Másokat látni csak félig jó, mert nekik jó az nekem kicsit már jó. De csak kicsit, hiszen csak nekik a jó, nekem meg nem.
Visszaút----
És a visszaút... Illúzió kergetődés? Szellem-fogócska? Mi ez? Mi folzik itt? Így jobb, hogy mentes minden csókpofontól? Mentális dezorientáció vagy szívdobogás?
Fakanállal kevertem a fortyogó életbe, felráztam azt, amihez nem is lenne közöm. Kérdőjel tornyot építek, Pisa elbújhat mellette, messze tőle.
Agyrák emésztette bűzölgő húsvelő hogy tudná ezt mind kezében tartani, mi jogon szereti Őt, elszeretni mástól, aki esetleg érdemelné? Meg.
Örülni kéne, hogy egyátalán áll a szóba ilyennel, akit mások le se köpnek. És eszébe jutott a létre-szakadásom napja is.
Buta-gondolat-tőrt döftem beléd, megamat kellett volna bökni inkább. Kihallatszott a jajveszékelés, lábújhegyen kiabálás.
Bocsánat, hogy felkavartam, bocsánat hogy gondolni mertem olyat, amit a valóság elviselni nem bír, amit te sem akarsz. Gondolatom hozott létre világban közös táncunkat a valóság kigúnyolná csupán. Pedig szép volt belegondolni és szép volt ábrándozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése