"A két kissrác áll egymással szemben. egyikük keze vérzik, a másik elfut elõle. a fûzfa térdre rogyik, ereim beleremegnek, de nem én tehetek a halálról sem, miért gyûlöl az élet? A testvérem elfut elõlem, a nagypapa bicskáját a földre ejti. nem értem a futást, nem érti a vágást. egymást hagyjuk elmenni, a világ egy más helyére.
Keresni megyek, el a messzi vidékekre, ahová eltévedt a gólya. ott kell lennie, valahol odakinnt. talán most is sír, mert bántották rosszemberek. talán most is az eget nézi, holló csõre ütötte lyukakat köti össze. keresésem eredménye lesz a siker, aminek a végén életem utolsó erejével ölelelm haldokló húgom testét magamhoz. merthogy vége lesz ott már mindennek, az oltáron szeretkezünk egy utolsót, hadd lássák a szürke emberek ahogy meghalunk a szerelmünkbe. Szívünk nem veri az élet ütemét, vérünk a testünkbe alvad majd. szétrepednek a vénáink, a fehér falat vörösre festi a kín. szellemként nézzük majd végig, hogy válik a testünk a halandóság mardalékává. ünnepeljük a halálunk.
és megtalállak egyszer, bûnös kishúgom!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése