Tartalom is megvan. Felgyűlt bennem fájdalom-tenger, iszony-hegy.
De a kezdő lökés, ami elmarad. Egy indító mozdulat, egy szikra, ami lángra lobbantja a fortyogó szentimentalista érző lényt bennem.
Bűntény történt, egy haláleset.
Valaki meghalt bennem.
Nem tudom, ki tette és hogy mikor.
De hiányt most érzem. Egy űr, egy óriási lyuk.
Azt reméltem, az egyedüllét ismét felébreszti az alvó oroszlánt.
De Ő hallgat. Hallgat vagy halott.
Ha halott, várhatom hiába.
Ha hallgat, jó mélyen teszi azt. Valahol elbújva bennem, egy sötét zugban. Miért? Mire vár?
Most tökéletes préda vagyok, rámvethetné magát, szana-szét cibálhatna.
Nem teszi. Hallgat. Őrületbe kerget ezzel.
Hogy nem tesz semmit.
Az lenne a baj, hogy akarom? Mert amíg velem volt, kűzdöttem ellene.
Most, hogy megszabadultam tőle...vágyok rá!
Gyűlöltem... most Szeretem!
Undorodtam... most Kívánom!
Mint amikor hányinger kerülget, térdre rogysz és öklendezel...
Olyan érzés. Hányni próbálsz, de csak köpni tudsz.
Én is csak köpni tudok. Fél mondatokat, befelyzetlen gondolatokat.
"Valaki meghalt bennem..." - De folytatás? Nincs. Hiányzik.
A múzsa. Mi volt a múzsám?
Két jó barát, öröknek hitt barátaim. Kik elhagytak, de most megint együtt ülünk egy asztalnál.
Magány úr és Mr. Fájdalom.
De amott, szemben velem ül még valaki.
Nem ismerem. De ők igen. Hárman együtt léptek be a kocsmába. Egy emberként ültek asztalomhoz.
Sötét alak, látom rajta. Tekintete semmit mondó, arcát homány fedi. Valahonnan szabadult, hova fény nem jut el soha. Pokoli helyről, mely démonok és ördögök lakhelye. Tűz és kín tör fel a földből, sikoly színesíti a vér-zápor mosta éjszakát. Onnan jött.
Mint a másik kettő. Ugyanonnan. Illik hát a társaságba, de én feszengek jelenlétében. Nem ismerem őt, de ő ismer engem. Nagyon jól, ezt látom rajta.
Bemutatnak neki: "Test úrfi, egy újabb kereszt. Újabb rémálmot sarkalló jóbarát! Bemutatom: Ő Mr. Félelem."
Kezet nyújtok, és várom az övét. Nyújtja.
Vékony fehér keze jéghideg. Beleborzongok, ahogy megrázom.
Viszaülünk a székre, és egymást nézzük csendben.
Belső hang:
"Ez új, nehéz lesz megszokni.
Sőt! Én nem akarom megszokni. Őt nem!
Sajnos ismerem egy kicsit. De ennyi bőven elég belőle!
Az asztalhoz viszont már leült.
Ismét van valaki, akit el akarok űzni. De ez most más.
Megbénít...
Paralízis..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése