a nász

egy nászt látok, nem hétköznapit.
gyászost, komort,
a világ végét okozót.
a templomban: a padok közt hold-fény-alakok, csupa fényes, nyüzsgő apróság. mások sem. csupán ők jöttek el. a falon keresztül. tátongó lyukon osontak be hozzánk. leültek, nyüzsögnek és mocorognak.
az épület köré falat fon a hűvös szél. egy-egy ujja benyúl a repedéseken, kitört üvegeken, ablakokon. a lábam szárát érinti, kabátom megmozdítja. ki is szökik tüstént.
a megvetemedett ajtó-monstrum roballyal nyitja szárnyait, mint egy angyal, pusztításra emelt kardjával az emberek felé ugrana...

csend öleli körbe a tájat. magához húzza, szerelmet vall neki.
KOPP.
egy fehér cipő a koszos kövön koppan.
KOPP.
a párja fél-rőfnyire előresiet.
KOPP.
fehér ruha fényárral tölti meg a romos templom hiányos falait.
KOPP.
a sorok közt emlékek, holtak és hold-fények csodálják.
KOPP.
selymes arcát fátyla óvja.
KOPP.
hallom, ahogy lélegzik.
KOPP.
lehelletét az ajkamon érzem. KOPP.
közeledik hozzám.
KOPP.
karomat nyújtom őfelé.
KOPP.
ő is nyújtja enyém felé.
KOPP.
oly közel a boldogság.
KOPP.
itt van már! selymes kezén a legfinomabb anyag is csupán kezeletlen bőrdarab lehet.

DE ÁLJ!
valaki a sorok közül megragadja őt!
kezét a kezével fogja,
magához húzza, véres táncra hívja.
halál nem lehet olyan fájdalmas,
mint az a haláli keringő!
megszédíti, kipörgeti.
nyakába harap, kiszívja életét.
(ugranék...
de kezeimet az erkölcs és a szilárd elvek rabláncai markolják.
ordítok a fájdalomtól: amit látok, amit átérzek...)
lelkén tapos, ellopja mindenét.
késsel döfi, szúrja gyengéd testét a gaz!
tehetetlen ő is, én is.
egy szó hagyja el a száját: "ELÉG!"
megilyed az árny-lény és a sötétbe távozik ismét.
a földön pedig a nő, akit szerettem...
szeretek...
immár holtan fekszik.
megcsonkították!
szíve dobog, levegőt vesz, ki is fújja.
de meghalt. belül mindenképp....

ezer évekkel ezelőttre távoznék.
egy erdő mélyére, bőr jurtába, fa kunyhóba.
magas hegyek mély barlangjaiba.
reggeltől vakulásig arhik rúnákat tanulnék,
megjegyezném minden élő s holt nevét.
minden apró fűszálét, minden kőét.
mi egyszer volt, talán a teremtés előtt...
keresném a nevek közt az övét. hajthatatlanul csupán az övét.
hogy végre nevén nevezhessem,
és nevéhez átkot kössek mindörökre!

így lettem én kitagadott a világból! ezért indultam a magam útján előre. rengeteg ember nem ért meg. de ez nem is baj. úgyis... halandók csupán! egyik jön, másik megy. ti nem is érthettek meg engem. ezen nem is csodálkozok. csak sajnálom. szavaim üres fülekre találnak.