egy kis zene-bona

Ahogy magukról vallanak: "A 30Y öt fiúból áll. Kettő testvér, három nem. A 30Y nem szereti kategorizálni, milyen zenét játszik, minthogy nem hisz abban, hogy a zene dobozolható lenne. Illetve két részre talán: jóra és rosszra. A 30Y jó zene. A 30Y nem szereti a telet, mert nincs megfelelő fűtés a próbatermében, csúszósak az utak, és gyakran köd van hajnalban. A 30Y szerint a tél balesetveszélyesebb, mint a többi évszak. A 30Y szeret szánkózni. A 30Y beteg. A 30Y szereti a nyarat, mert a lányok rövid szoknyákban és trikókban járnak. A 30Y mosolyog. A 30Y sokat káromkodik. A 30Y nem vallásos. A 30Y apolitikus. A 30Y érzékeny. A 30Y szereti az egyszerű mondatokat. A 30Y asszociatív. A 30Y szokott olvasni. A 30Y nem ír..."

ők azok, akik ekkora haátst gyakoroltak rám. 30Y. először 2k6 nyarán találkoztam velük először. pécsről jött egy adag zene. és tetszett. nagyon.
utána jött egy csészényi tér. magával ragadott. egy felejthetetlen koncert a dunán majd semmi szédítő magasság.
végre valami, ami megérint engem. amit értek, ami hasonlít rám. amikor hallgatom, mintha olyas valakivel beszélgetnék, aki én vagyok. vagy kicsit jobb, aki zenélni képes és tud is.

hogy őket idézzem: "A 30Y jó zene."
és ez így van!

hát ez ilyen... megesik néha

pontosan. ilyen. megesik. bárkivel. velem is. bocsánat.
tegnap kicsit összejött minden. alkohollal tetézve a bajt, fejeltés a gondok ezreit a gyomrom mélyére erőszakolva csak nyeltem és nyeltem. de megtelt a tár, és mindent kihánytam.
mint akit fejbe vertek, fekve a padon, folyt belőlem a fájdalom. ki kellett adni.
kijött. kellett már. lazíani muszály volt.
vicces azért, hogy én ezt mondom. de most tényleg.
átgondoltam egykét dolgot. van dolgom. lesz is. hát indulni kell. persze. már várom, hogy induljon el már.
mint életemben, ez is úgy indul, mint az eddigi rengeteg történésfaja akárkivel vagy inkább bárkivel szokott. este egy helyen letérdelek, két kezemmel szétfeszítem a fejem, és szívlapáttal pakolom a szemet bele. majd ha megtelik, a vérem szállítja majd szét mindenhova, ahol szükség van rá.
hhmmm....
de nem. pedig tegnap még azt mondtam volna, hogy remegő hangon belőve sírok majd a holdnak és egy jóbarátomnak.
de most már nem mondom ezt. mert nem így lesz. tudom, hogy nem így lesz. kiborult a bili, feltörölte az óvónéni. most már új pelusban várom, hogy bekövetezzen aminek be kell következnie.
kék farmer, piros póló azon egy drapp ing. táska, benne a pulcsi, cp, brifkó és tisza a lábamon.
GAP sapka és irány a talány!
de addig még ülök egy kicsit, talán fetrengek és bambulok. lehet írok is, és olvasok. zenét hallgatok és gondolkozok.
de lehet hogy nem....

egy kis mese...

Híd Terabithia-ba.
egy hollywood-i produkció, gyermek-mese magyar rendezővel. mi kell más. tíz évvel ezelőtt rávágtam volna: hepiend. de így? húszonéves fejjel a hátam beleborzongott.
egy fiatal srác, aki az általános iskola padjait koptatja, milyen fájdalmakon, milyen örömteli pillanatokon megy át.
és hogy alakul ki a skizofrénia... így!
ajánlom megnézésre mindenkinek!

a csúcson

nah most elmesélek egy kis olyan rövidkét... tudjátok a szokásos, ami megtörtént velem, valahol, valakikkel, valamiért, valahogy mégiscsak...
szóval a délután fix volt. kétsör lecsúszott a nyárias délután. bolt --> bor és hubertus.
indulás vissza az őrületbe (MAD). terv nem volt bonyolult, egy kis alapozás aztán egy belga koncert. DE!
szembe jött egy olyan... lehetőség. amolyan agyhalált okozó mindent megváltoztató kis izé... nemetmondani természetesen szigorúan tilos, mert akkor jelentősen visszafejlődő periódusba kerülne az életérzés-mirigyrendszer... egyszómintszáz: belevágtunk!
minden előkészítve: táska, 2 liter víz, 2 doboz sör, cigi és kabát. útvonal a százharminchetesbusz.
pár zötyöügős megállóközi útszakasz és megérkezik a csapat. voltunk vagy tízen. csupa MADviselt forma, mindenféle arcok. nahátakkor uzsgyi!
rövidke erőltetett menet, eleinte borzalmasnak tűnő meredek hegyi út, utána már csak egy kis ösvény a rettenetesebbik fajtából. balról fák mosolyogtak, jobbról a szakadék nyúltott egyéni látványt. séta séta hátán, néhol egy fa tövében halálos pihenőkkel megszaggatva a tébolyt.
de lassacskán, vértől izzadt testünkkel felvonaglottunk a csúcsig. és hirtelen... halál!
ahogy a fejünkre hullott a kivilágított észak-buda látványa, mindannyian kicsit meghaltunk. szélesvászonban köszönt vissza a hétköznapi táj, ahol éljük az életünk.
meg kell hagyni, látványból ötös fölé!
útvonal: szintúgy!
miért? hogy miért adok ötöst egy olyan gyalogútra, ahol a majdnemmeghaltunk-tól az egészen kibontakozott fájdalomtólordításszerű-lábategymásutánpakolás-ig minden szenvedésben részünk volt? hát pont ezért!
mert egy ilyen látványhoz, amit a csúcson átéltünk, nem lehet csak úgy eljutni... meg kell érte szenvedni! de megéri? IGEN!
ez az élet! szenvedés és szenvedély egyvelege, elegyítve egy kicsit mással, összegyúrva, rituálészerűen elégetve és a testünkbe juttatva! ezt a mennyei érzést csak szenvedés árán érhetjük el, és ez így van jól! meg kell maradnia az egyensúlynak. nem hullhat szét az univerzum millió darabjaira csakazért, mert az emberiség épp kényelmes korszakát hajlandó élni...

énnekem ezt jelentette ez a túra, fel a csúcsra!

party alarm...

szombat este... egy remekbeszabott házibuli. kerti party és barátok. mintha ez már lett volna így. és volt is. így. és volt ittis. bár most többen voltunk mint ahányan szoktunk, de jól éreztük magunk.
kisebb incidens előferdült, de számomra nem borított sötét fátylat az estére.
köszönöm!
köszönöm mindenkinek aki ott volt, de legfőképp a házigazdának, hogy lehetőség nyílt erre a remek alkalomra!
Köszönöm, Ani, Cziki, Vash, Robi, Castor és a többiek...

Másnap

Reggel úgy tértem magamhoz, hogy torkom ki van száradva, fejem zúg és kába. másnaposság? nem! 38 fokos láz! ezt jólkifogtam.
egy napi vízszintes nyöszörgés, este hideg borogatás, hatóránként egy algopiryn és a 40 fok lement 36,8-ra. hétfő délután busz, aztán go back to koli...

kedd van. a fejem még mindig kába. de nem lehetek már passzív. kaja, kávé és nyomás suliba. dolgom van...

at home... and broken

itthon vagyok. péntek tizenharmadika. a gépem előtt ülök, és gépelek. testileg legalábbis mindenképp. valójában csoda, hogy érzékelem a körülöttem levő világot.
rossz érzésem van. mintha már nem ezen a földön lennék. " a realitárstól való fokozatos eltávolodás" - ahogy egy filmben egy fiatalemberre mondták.

nem tudom, mi a célom, merre tartok, honnan jövök. az emberek körülöttem, mint megannyi színes csillagfény-kavalkád. sordódok a hömpölygő áradattal. felkapott, a hátamra fektetett és én mint holmi uszadékfa, játszik velem a viharos tenger.

az ablak felől kutyaugatás, fejemből csalódottság, szívemből fájdalom áramlik. egyedül ülök a gép előtt. írok. egyedül. most érzem a magányt. tehát kerülik a társaságom. nem voltam egy nagy show-man, nem voltam a társaság középpontjában. inkább a szélén. ígyhát mindig ki is hullottam.

nem vagyok jól. megesik. szokott ilyen lenni. péntek van. tizenharmadika...

rövid helyzetjelentés

a nap a hegy mögé bújt már. a szél is elcsendesült, alig suttog a fa ágainak. fűszeres-darált-döglött-állat már serceg a két sütőlap közt. ennyi csupán, ami a csendet zaklatja. meg a billentyűk kattogása.
valami ismét megtalált egy ilyen semmilyen nap után. mert a mai nap semmilyen volt. teljesen érdektelen és semmi említésreméltó. egy csepp könny a szívemen végigfut, alázuhan a sötét mélybe. és hallgat.
de valami most engem is oldalbatalált, és nem a holnapi utam újpestre. hanem...
alkotásvágy. ich-lett. és nemmás.
850 ml ketchup, 500 ml majonéz, egy tálca, két homokboszorkány. egy üveg friss ice-tea. most oldódott fel a por. laptopfény és vincseszterzúgás. cigi a balomon. a jobbomon egy ablak, ott ágaskodig a lennt focizók morajlása. nézi-nézi a fényt, és beugrik egy kicsit zavarni a szobába. benntragad, de kizárom a fejemből. a dohányzóban tévét néznek, valami izgit. én meg írok, és enni készülök...

a picture

what i'm looking at? a picture...
amikor megkaptam... erősnek kellett hirtelen lennem. nem hiányzott sok. hogy könnyeim az asztralt áztassák. igen. meghatódtam. ez egy nagy gesztus. nem számtottam rá. de nagyon jól esett. talán én vagyok túl... érzékeny. nemtudom. de most nem is én vagyok a lényeg.
egy fekete-fehét tablókép. most Ő a főszereplő.

a képről, és akkorról (ez csupán csak a megérzések játéka)

aranyos mosoly. de beálltott. nem a kamerába néz. máshova figyel. épp a gondolatokkal játszik. kívülről nevet, de belülről szenved.
idősebb a lelke, minta a teste. ő élt már. tapasztalt. tudja, mi a fájdalom, tudja mi a szenvedés. mindezek mellett nem felejtett el nevetni (ezt saját bőrömön tapasztaltam). látja a szépet is, és értékeli. jobban mint egy átlag ember. mert neki szüksége van rá. és arra, hogy szeressék.

róla

ha a képre nézek, arra gondolok, hogy... hogy van még ember, akinek fontos vagyok. meglepett és nagyon örültem, amikor nekem ajándékozta a képet. fontos vagyok neki. és Ő is nekem.
furcsa egy kapcsolat. de talán ez benne a jó. erőt kaptam tőle.
várta a napot. Ő mondta. hogy várja a napot...
én is várni fogom. mindig. azt a napot...

ő is máshogy látja a dolgokat. máshogy, mint egy átlagember. ő lát! és mer is látni! nemcsak néz, és a tömeget követi. van egyénisége, van bátorsága és elszánt. sikeres ember. becsülöm érte!
örülök, hogy ismerhetek ilyen embert! és örülök, hogy a barátomnak tarthatom. és hogy ő is barátjának tart...

a smile.... from years ago

fáradt szemem lecsuktam egyik este. a sötétből az álmok a fülembe másztak. eljátszottak velem, ahogy szoktak.
de az egyik kicsi valamit talált. a sötétben, a sarokban valami ott ült. egy régi emlék. egy mosoly. elfeledtnek hitt apró mosoly erőt vett rajtam.
reggel beugrott egy név, egy arc: Judit.
ahogy belépett életembe, ahogy el is tűnt... felkavart, messzire repített. teljesen.
ennek már vagy három vagy négy éve.
és megint meugrott. ez valamit jelent.
keresni is kezdtem gyorsan. remélem megtalálom!

something about relationships...

never that look at! - ahogy szól az örök mottó
és tessék! van mesélnivalóm.
emberi kapcsolatok. mindenkinek szülsége van rá. az ember társas lény.
szükség van arra, hogy megértsenek minket, hogy segítsenek a problémáinkban. gyakran elég, ha csak meghallgatnak minket. türelmesen. ezzel rávezetve a megoldásra.
de van, amikor ez nem elég. van, hogy igenis beszélni kell a problémákról. mert szükség van rá.
van, hogy ketten egyszerűbb kibogozni egy csomót.
tudni kell, hogy kiben bízhatunk, kit tekintünk barátunknak és kit csak egy ismerősnek. mert bartátainkat megválaszthatjuk. és itt törekedhetünk a legjobbra.
de mi a legjobb? anyagiasság? kkülsőségek? kinek mi.
szerencsém van! nyertem egy új barátot. akire számíthatok. akiben bízhatok. egy távoli (sajnos) de jóbarát. meglepett. adott egy fényképet magáról.
hogy sose felejtsem el őt. nemfogom! ígérem! és köszönöm!
sok olyan dolgot kaptam tőle, amit más nem lett volna képes. ott volt ahol lennie kellett, akkor amikor kellett. a létével segített abban, hogy éljek. rávezetett, hogy az életnek igenis vannak szép pillanatai.
belül össze voltam törve. de segített összerakni a képet magamban, magamról.
most ismét kicsit összetörtem maggamban. egy illúzió, amibe kapaszkodtam, eltűnt. felébredtem. és szembenéztem a valósággal. és tudjátok mit? tetszett! tetszett, mert Ő is ott volt abban a valóságban, ott a tóparton a szerdai éjszakában.
akkor már tudtam, száraz ajkam nem lel gyógyító csókra a felhő-dunhába takart hold alatt. akkor már tudtam, a szívem nem fog úgy dobbanni, ahogy először dobband. ahogy másodszorra dobbant. onnantól máshogy dobbant. de dobbant. NAGYOT
szeretem? igen! tudja hogy szeretem. az idő meggyógyít majd. de mindig is szeretni fogom. talán Ő sosem fog annyira, amennyire én Őt. de kettős érzelem. szeretem, mint Barátot és szeretem mint Nőt.
ezt tudja ő is. tudta is. kiismert. de mostmár minden tiszta. és tartom magam. tartom a szabályokhoz. megvan a határvonal számomra. szent és sérthetetlen...