Halk jazz, egy Karafiáth Orsolya verseskötet, egy pohár félédes vörösbor, egy füstölő és egy doboz cigi...
Ebben a momentumban ők az én barátaim!
Velük veszem magam körül, és őhozzájuk hízelgek.
És ők: viszont-hízelegnek nekem.
Bódítanak el, érzelmeim kavarják.
Van is most mit kavarni.
Dúlnak bennem, mint egy tengerparti vihar.
Gyűlölet, megvetés, szánalom...
és sajnálat.
A fejemben már utazok messzire innen. Sőt!
Már nem is itt vagyok. Ezen a földön.
Máshol vagyok, másokkal.
Egy olyan helyen, ahol nem hazudnak az emberek,
Egy olyan helyen, ahol még létezik a jó.
Egyszóval: nem a valóságban.
Ma megérintett a valóság, ahogy két verssor közt feltekintettem egy szökökút tövéből érdeklődő szemmel: "Jön már?"
A szemem egy pillanat alatt felmérte, hogy késik.
De körülöttem emberek zsongtak.
Ekkor láttam azt, hogy ez a föld.
Szürke és büdös.
Egy csapat hajléktalan éppen bort kevert az ásványvízhez.
Kopott, koszos ruhájuk ontotta a hetek óta le nem mosott vizelet szagát.
A többi ember erre semmit sem reagálva csak mentek a dolgukra.
Mind-mind csupa groteszk-alak, furcsa-gnóm.
Az utca telis tele velük.
Ezek vagyunk. Egy ilyen vagyok én is.
Az ember nem veszi észre a tükörben magát.
Pedig jó lenne!
Kiszínezett műanyag-álom, kivakolt arcú gebe sztárok és sipítozó dagadt fattyaik mindenhol.
Ma nagyon kevés szépet láttam.
És amit láttam: betűk voltak.
Betűk egymás után, sorbarendevze. Szavakat alkotva.
A szavak ügyesen egymásután rakva: és nini! Egy vers!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése