Közömbösség, ború, eső.
De, ahogy mondják: „Örökké nem eshet”.
Kitisztult az ég, és napfény szökött a borús felhők közül.
Ki vagy te, kinek nevét, bár ismertem de gyarló mód elfeledtem?
Ki is lehetsz?
Láttalak már...
Egyszer a folyó partján üldögélni, egy szál virágot a hajadba tűzve... csendben.
Ringatóztál a teljesség varázsában...
Ki is lehetsz?
Bántottalak? Azt mondod?
Emlékszem. Sajnos emlékszem.
Ellen-nek hittelek. Poéta képzett rém-képet.
Rólad!
Pedig nem vagy te se ellen, sem pedig ellenem.
Mégis reád törtem, és megsebeztelek.
De te mégis! Ártatlan valódban megsimogattál.
Odalennt. A földön fetrengve, vérrel kevert sárban.
Te felismertél, és hozzámszóltál!
És már emlékszem reád!
Emlékszem a szemedre, emlékszem a testedre, emlékszem...
A nevedre!
Áldott Boldogság!
Igen!
Boldog is voltam.
Fájdalmak helyett boldog voltam.
Ugyanúgy, ahogy boldogság helyett fájdalmat éreztem.
Ez a nyár... Egy álom!
Egy olyan álom volt, ahol sokmindenkivel találkozhattam, sok embert megszerethettem.
Jól éreztem magam.
De lassan az álmok véget érnek.
Az ablakon már nem a nap fog besütni, hanem a komor szürkeség.
Ahogy az élet elhagyja a tájat,
Ahogy az utolsó levél lehull a fákról,
Amikor az utolsó madár is csendben elrepül,
Beköszönt az ősz.
Az utat nem látom, megszáradt avar borítja.
Mit tegyek hát?
Elmondom:
Indulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése