megint csalódtam az emberben, mint olyan lény, aki érezni képes.
mert érezni nem képes, csupán saját maga iránt.
elbutulva azt látja, amit akar,
azt a képet, amit magának kreálni képes.
túl kényelmes, hogy mögé nézzen,
és meglássa, mi is van az illúziók mögött.
fél, és reménykedik, hogy az van, amit lát.
végre "boldog". és elhiszi...
egy alagútban robogó vonatot látok. utasai mitsem sejtve a végállomást várják.
hangosan zakatolnak a vagonok a végtelennek tűnő sötét lyukban.
lassan látni a kijáratot, és vele a végállomást is.
a fény egyre közeleg, szinte már látni.
ahogy a mozdony eléri, óriási hangzavarral robban ezernél is több apró szilánkra.
az kis vörösen izzó darabok apró meteornak tűnnek a sötétben.
körös körül az alagútban, elszenesedett testek hevernek.
serceg még a húsuk, füst száll fel a testnyílásokból.
csonka tetemek és végtagjaik szanaszét hevernek,
mint a csillagok az égen, egy csendes nyári éjszakán.
köpőlegyek és dögevő keselyűk a frissen sült húsért viaskodnak.
halottak. mind halottak.
egy festett fal állta útját az utasoknak. és most mind hogy végezték...
"Nagy szavak nem kellenek
Kimondva,kimondatlanul
Teszem,mit más nem mer talán"
1 megjegyzés:
Én csak annyit mondok, hogy a vonat robog tovább. hárman ülnek rajta, egy háromszög tagjai. Egy olyan háromszögé, melyet semmilyen fal nem tud szétrobbantani... Remélem megérted.
Heri
Megjegyzés küldése