hoppá, út, kép és mégvalami a vérem jövőéről....

elpattant egy húr. megsebzett és a földre estem. elgyengültem hirtelen. egy uszadékfa módjára tehetetlenül elsodort az ár.
felébredtem.
a földön térdelek, sötét vesz körül, fáj a csend, fáj a zaj. álom a szememet kerüli, mint rémült árnyék a gyertya lángját. felismerem az alakot: gyengeség.
láttam már őt, démonaim egyike. igen, ismerem.
kűzdöttünk már, csatáink legendásak számomra. kerültem földre, taposott rajtam, mutogatott rám, neveket aggatott rám, amikor sebeim nyalogattam. fájt? igen. és? belehaltam? nem!
felálltam, a küzdelem folytatódott. kietlen mezőkön, tömött város főterén, cseppkőbarlang legmélyén és a hegycsúcsokon. harcunk összekovácsol minket.
örökkön örökké. legyőzni őt nem lehet, belőlem fakad. az emberi énemből.
harc nélkül marad a puszta veszteség, a meghunyászodás, az elfecsérelt idő, amit az élésre pocsékolt az emberszabású...

elmerültem. egy fantáziavilág színes káprázatai kerítettek hatalmukba. délibábúk táncoltak körül, vígan öntötték a fülembe andalító dalaikat. ábránd, vízió volt csupán. nem bánt, nem ér hozzám, elcsábít csupán. eltérít utamról. elfeledtet. nem örökre. csak a pillanatra. abban a pillanatban, amikor repülsz, nem gondolsz a tested és agyad szenvedéseire. máshol vagy, egy más szinten. kívülröl egy összeesett szánalmas embernek látszik, az út szélén fekkszik egy árokban. de... nem minden, amit a szem súg az agyadnak. mert nem minden. a szemet becsapni lehet, igen! a fület is! meg az agyat is. ez benne a jó. a rossz. ahogy megéled, ahogy tapasztaltad. épp olyan.

és most? most ott állok, ahonnan elindultam rég. előrebambulok. belenyúlok a zsebembe, előveszek egy cigit. rágyújtok és letüdőzöm. nem sietek. bal lábam előrelendítem a testemet magával rántja. a jobb lábam csattan a földre. ránehezedek és dobom előre a másikat. szépen, lassan. egymás után. elöször a bal láb, utána a jobb....
így juthatsz egyről a háromra. a kettőn át, ez így van. mert nem láttam én sem olyat, hogy valaki egyből a háromba lépett, kihagyva a szegény prím pároskát, a kis kettest. a csikk nagy ívben hasítja a levegőt, keskeny kondenz-csíkot hagyva maga után. halkan sercent, ahogy a cipőm kioltja a fényét. zsebeimben a kezem, fejemen a sapkáp. csak ennyit szól hátra: "GAP"
gondolatok zúgnak körülöttem, apró emlékek zümmögnek körül. kicsik, aranyosak, de együtt lassan egy nagy zavaros képpé áll össze. a képre nem nézek, úgyis tudom, mit mutat: engem. de a kép még nincs kész. folyik festék ereimben, van még száraz üres vászonfoszlány a hátamon. lesz még mit belefesteni. fogok is.

élek még, nem kell aggódni! veszteségeim listája nőttön nő, felélek sok drága dolgot. de megyek előre, kamatozik a gyarapodás, nő aminek kell nőnie magától, öntől vagy esetleg tőlem. de nő, nem is kell öntözni, inkább a fát locsolom a házam háta mögött, hadd nőljön ő is. egyszer árnyékot adjon kicsi énjeimnek, vagy azok kisebb másainak. és lehessek büszke rájuk, mint ahogy mindenki büszke, ha látja, mi lesz a véréből, magvaiból meg a párja méhéből. mertha én apa leszek, az egy olyan lesz, hogy emberek megnézik, ahogy én viselkedéskultúrális szégyenfoltként a létet még mindig magas szinten gyakorolva a gyermekem ágya mellett mesélek neki, milyen is a világ. és megmondom neki, hogy az ágya alatt a mumus nem olyan gonosz ám, mert beszéltem vele hogy ne bántsa őt! inkább barátkozzon meg vele, élje a gyermek világát. aludjon, álmodjon olyan helyről, amit elmesélek neki. próbálja megfogni a holdat, hátha beleharaphatna abba a nagy sajt karikába, és a csillagokat is kösse össze, lásson belőle képeket, nevezze nevükön, amiknek nevük van, amiknek nincs azoknak meg mondjon olyan nevet hogy az pont odailljen. meséljen róluk és nevessen velük.
élje át a szépet, mosolyogja meg a szomszéd lányt, fogja meg a kezét is. ússzon a folyóban, lógassa a lábát a vízbe, kacsázzanak a botladozó álmos nap narancsfényében. és aztán ha elfárad, feküdjön le aludni.
ha szembe jön a rossz, ne fusson el, ne térdeljen le kezeit lóbálva. mert nem fog így győzni, de akkor is ha kellek, ősz hajam rejtem a sapkám mögé, elindulok, felkeresem és felsegítem. fel fogom majd segíteni, mert fog ő elesni. tudom, hisz ő is ember. el fog esni, amikor először feláll, elesik majd a biciklivel is. elesik az első nő után, elesik a borosüveg után. elesik még, de már tudni fogja: "fel lehet állni, hisz megmutatta az öreg is!" feláll körülnéz és aztmondja: "én így szoktam!" és elsétál a tett színhelyéről, ha már ott valamilyen oknál fogva nemlesz jó.
könnyezni fogok miatta, örömkönnyek csurognak szemeimből, amikor büszke leszek rá. mert ő az én gyermekem. és legyen akármilyen, egy dolgot tudni fog: legyen önmaga.

háát... most azért ez most kijött. kibukott belőlem. így a huszonkettedik életévem előtt. fura. dehát.... ez is eljön majd.
jóéjszakát!

mert ezt most muszály...

Nah, egy rövidke beleszólás ebbe a dobozba, innét a irodábul:
ma egy női fürdönemű koncert, préselt-aszalt-szölő-cefre fogyasztás, egy kis elmélázás és máris minden a régi...
a régi? mennyire?
el kell gondolkoznom egykét dolgon, az ziher. de vannak, akik nem látják az én oldalamról a dolgokat. nem értenek meg.
hogy nekem vannak olyan dolgaim, amik fontosak. változom? igen. van, akinek nem tetszik, de sajnos nem tudom feladni, amiért eddig keményen küzdöttem. ha valakit megsértettem, nagyon sajnálom és elnézését kérem! komolyan. ez nem csak duma. bocsánat!
de most a karrierem és az iskola fontossá vált. eleget voltam tekintettel másokra, elég volt, hogy az én véleményem nemigazán fontos. karrierista lettem kicsit. igen. az elmúlt hétvége nagyon balul sült el. ezt sajnálom. nem így akartam. senkit nem akartam megbántani.
de elindultam valamerre, most valahova tartok. elértem valamit és nem adom fel. végre életemben sikerélményem van. és ezt sajnáljátok tőlem?
bocsássatok meg, de én ilyen vagyok! ne fordulok senki ellen, nem is kívánok senkinek sem rosszat. csupán egy dolgot: hogy értsetek meg.
heeh.... pont ilyet kérek. amikor eddig nagyon kevesen (egy kezemen meg tudom számolni, hányan) értették a cselekvéseim mögött a logikát. hogy mit miért... mert ilyen vagyok. stolidus.
sajnálom...

a perfect day...

egy reggel. álmosan ébreszt a nap, szememet tűzve arany dárdácskáira. a levegő megtellt a nyár reggeli harmat szagával. az óra még csak nyoltat mutat. reggel. indulás. átvergősöm egy hosszú utcán az óbudapi ipartelep szélén. még 3 zebra, és az intersparban találom magam. egy bevásárlókocsit tolok, mint a körülöttem levő többtíz ember. és most én is a fogyasztó társadalom mintaképét produkálva, bevásárlóutamra indulok. két szeletelt kenyér, öt csomag virsli, és egy rúd kolbász. két csomag góliát elem, szúnyogirtó és egy csomag virágillatúnak titulált szappanillattal megáldva. a kasszánál még három doboz cigi. kettő narancssárga pall mall, és egy doboz kék szofi. a kasszás lehúzza a kártyát, csomagolok, és irány a népliget. kivárom a négy főből álló tömeget, mely egy kényelmes scania utazóülésétől választ el. jegy, aztán borulás a székre. a busz indul és én lassan elalszom. a szemem egy erdőt lát meg elöször. mindjárt itthon vagyok.
a cba előtt állok. a busz elzúg mögöttem. felveszem a napszemüvegem. felnézek az égre, és azon gondolkozom, hány óra lehet. eszembe jut, hogy megnézhetném a telefonomon, de az totál lemerülve a táskám legmélyén hever. a kávézóban hülyének néznének, ha csak azért mennék be, hogy megbámuljam az órát, vajon nem esett-e le az előző találkozásunk óta. inkább átvánszorgok a főúton, beülö a kocsiba és sóhajtok egyet. valakik szerint ezt sóhajtottam: „végre! itthon!”. bár ezek csak kósza mende-mondák, amit a helyi törpök és tündérek mesélnek egymásnak az éjjféli piacon a diófa mögött.
a sofőr meggyújt egy cigit, és a kezembe adja. elveszem tőle és lassan beleszívok. kifújom a füstjét és ránézek a sofőrre. rámnéz és mosolyog. a kezében egy öngyújtót fog, a másik kezében pedig egy doboz. narancssárga. felém fordítja, én pedig leolvasom a feliratot. pall mall.
visszamosolygok és rituálészerűen kezetfogunk. egyikünk sem nézi a mozdulatsort. ez már rutin. mint a biciklizés gyerekkorodban. nah pont olyan. gyakorlott figura. volt rá idő. rengetek szép alkalom, amikor gyakoroltuk ezt.
itthon vagyok? nemtudom. de jó helyen! tudom. mellettem egy régi jóbarátom a kedvenc cigarettámmal fogad. egy utazót. ez egy olyan gesztus, amit nem mindenkivel csinálja meg az ember! de nem ám!
lassan leérünk a dunapartra. egy kis betonstég mellett megállunk, és kiszállunk. a vízparton a lábunkat lógatjuk a vízbe. cigizünk és beszélgetünk. rég találkoztunk. nemsokára elmegyünk hozzánk. anyám finom ebéddel várt minket. jól teleesszük magunkat, és ejtőzünk egyet. cigikávé-rituálé, és már suhanunk a világba. a dunaparton már készül valami. egy nyaraló előtt parkol háromnégy autó. mi is beállunk a sorba és körülnézünk. még nem is találkoztunk velük, de tudjuk kik vannak itt. előremegyünk és köszönünk. egy sörrel a kezünkben a többiekkel beszélgetünk. a sörök fogynak, mi is fürdünk egyet a dunában.
este a tűz már ég, a virsli is izzik. hagyma, kecsáp, és kenyér. jóllaktunk.
ünnepélyesen elköszönünk, és pillanatok múlva egy másik tűznél ülünk valahol a dózsa györgy út mentén. más emberek. más társaság, más emberek, más témák. és ugyanúgy ülünk köztük. fogyogat az alkohol, fogyogat a kaja is. mindenki lassan elvándolor, alig maradunk páran. összepakolunk, és páran beülünk egy kocsiba. irány a part!
hosszú úton zötyögünk végig. a gáton, jobbról a „pörgettyű” figyeli mozdulataink. de nemsokára megérkezünk a zsiliphez. leségálunk, és leülünk a gát oldalába. szemmel keletre. figyeltünk. elővettem egy doboz cigit. kék szofi. felbontom, és megkínálom a sofőrt.
valami rózsaszín font jelenik meg a horizonton. egy kakas is felólszal, bár nem kapott szót. hajnalodik. és mi csak ülünk a parton. együtt...

Let's see...

Nos, rég írtam, szóval egy kis összefoglaló, mi is történt velem:
Március 15: reggel 6 óra.
Pepsyékkel elindultunk az 51-es főúton Budapest felé. De a végcél nem Pest volt. Kicsit tovább, magas tátra. Egy hétvégényi síelés.
Nagyon jól éreztem maga, jó volt a társaság! Mindenkinek KÖSZÖNÖM, aki ott volt! :)
Kicsit leégett az arcom, estem párat, de csak megtanultam icipicit síelni.
Csütörtöktől vasárnapig.
Vasárnap reggel 7:28-kor keltettek, reggeli és nyomás haza.
Nagynehezen hazaértünk és nemsokkal utána már úton voltam pestre.
Kifárasztott az a hétvége nagyon. De megérte! Nagyon! :)

Utána jött egy zűrös hét. Reggel suliba be. iroda, munka, előadás, munka.
Kedden találkozó, szerdán öltönyös tea-délelőtt, csütörtökön munka, zéhá, pénteken elnökségi gyűlés, utána 30Y koncert.

azért durva.... 3 sorban elintéztem egy hetet. látszik, nemigazán a történésekről szeretek beszélni, hanem a történésekből leszűrt tapasztalatot vagy a mondanivalót...

tanúlság: Jó a munka, de létszüksége a jó munkának a jó csapat, a jó légkör és a hozzáállás is!
ezek nélkül nyűg lenne, amit szívesen csinálunk. Persze, vannak rosszabb pillanatok is, dehát ez az élet, vagy mi a szösz...
merthogy vannak az éltben nehezebb pillanatok, de kellő akaraterővel le lehet kűzdeni az akadályokat. nincs lehetetlen, csak tehetetlen. és ha valami nem sikerült?
akkor sincs semmi, mert lehet, hogy nem akartad eléggé. nem akartad annyira, hogy minden energiádat belefektesd, hogy az sikerüljön.

más téma: fiatalság...
Amint említettem, péntek este 30Y koncert az A38 hajón. Hát gyerekek! Azért durva volt!
hatásos belépő: mint 2 öregember, meg egy vénasszony. de tényleg!
két csoporttársammal mentem el, Ágival és Márkkal.
Az előzenekart inkább nemigazán firtatnám, csupán egy szóval: csőbuher.
de komolyan! az átlagkorosztályt a 14 éves emo-sok tették ki. már csak az hiányzott volna, ha valamelyik lecsókolomozik engem! huhuhuuuuuuuu!
nem értem ezeket az embereket. 14 évesen totál lúzernek öltözni, világfájdalommal lázadni minden ellen, mert "anyu nem vett nekem piros kisautót, és ezért piercinget lövetek a számba, és fekete hajjal koplalok 4 hétig, hogy az újszütött kistestvérem pólói is lötyögnek rajtam, aztán pedig azt tetetem, hogy mindenkit útállok, és megpróbálok fájdalmas képet vágni, de annyira, hogy közben majd' becsinálok, de ez olyan jó"
Nah, ezt nem bírom ki: BASSZÁTOK MEG! azért az embernek lehetne egy kis önkritikája, és mondjuk nem vesz fel olyan ruhát, ami például nem áll neki jól.
amint látom, most ez az EMO stílus a menő. hááát szép! mondhatom szép!
ide jut az ország... ide jut a világ!

The woman on the tram

Este kilenc után ültem a villamoson. Nem volt kifejezetten sok ember. Én egy kettes helyen ültem, a két szék egymással szemben volt. Én menetiránynak háttal - „Aki hátta ül, az a múltba, aki előre az a jövőbe néz” mondták nekem egyszer – előttem egy negyven és ötven közti ember bambulta a pesti éjszakát. És ekkor. felszállt egy lány. Az első ajtón lépett be, és a középső mellé ment majd letámaszkodott. A fejem le volt hajtva, így a cipőjét láttam meg először. Fekete sportcipő, ami fel is keltette egyből az érdeklődésem. Végignéztem rajta, merthát miért is ne?! Fekete kabát, kék farmer, szőke haj, és... és valami. Valami volt az arcán. Valami nem hétköznapi. Fájdalom. Lehet ezt talán nem vették észre a körülöttemállók. Vagy talán mégis. De nemiagzán izgatta őket.
Előrebiccentette a fejét, a haja aranyló vízesésként bukott előre. Orra jobb felén a sárgás nemesfém csillag csillant. Arcán a bú és a fájdalom, már a bőre alá ette magát. Ő is olyan. Olyan ember, aki tragédiával a vérében született. Szinte hallottam a gondolatait. Éreztem, hogy ő is sokmintent megélt. sok rosszat. Nem úgy, mint mások. Ő nem. felismerem az ilyet. Ha máshoz nem is, de ehhez értek.
Amikor az előttem levő hely felszabadult, leült oda. A vérnyomásom a tetőt verte. A szemébe néztem. Pont összenéztünk egy pillanatra. Szívesen elbeszélgettem volna vele. Hogy az élet szép. Pedig az! Hidd csak el!

cím nélkül

még címet sem tudok adni, annak amit írok.
most minden zavaros. a múlt, a jelen, a jövő.
gödörbe ugrok, munkával temetem magam...be.

I will try to fix you...

jól esne. jó lenne, ha most valaki rendbehozna.
ajon jól döntöttem? nem hibáztam? És mi lett volna, ha... nemtudom. sok értékes dolgotv vesztettem már el. de van, ami megmaradt. van, mit néha megtalálok. néha ö talál meg.
van, akit nem találok, pedig keresem mindenhol. aki egyik napról a másikra lépett be az életembe. és egyik óráról a másikba ki is lépett onnan. őt sehol sem találom.
van, aki megváltozott, van aki megútált, van akinek hiányzom, van aki hiányzik.
ez az életem rendje. kevés az állandóság. mindig képlékeny, mindig változik.
emberek jönnek, emberek mennek.
helyek nyílnak, helyek bezárnak.
felkel a nap, világít,
de délben az eső kopog sapkámon.

valamit rosszul csinálok. valamit mindig elszúrok.

Choosen one! I miss you!
I have found you, three times,
different places,
different times,
in different bodies...

Somebody told me, Superman and Brother....

Zeneeeeeeee

"Like a cannonball killing me"

Robbanok!
Erre a zenére robbanok!
BENG!

"Somebody Told me..."

Esőben ordítva, kézzel játszva, szembe nézve és élvezve!
Ahogy a zene dübörög, ahogy az énekes felkiált:

"... you have a boyfriend who looked like a girlfriend, that I have in February of last year..."

Torokból ordítva és tombolva...
vagy csak csendessen állva egy hídon, sört kortyolva...
nézve a sötét folyót, ahogy alattunk elrobog csendesen.
minden zajt elnyom a discman, és a belőle szóló Dakota refrénje...

"You made me feel like the one
You made me feel like the one
The one"

what can I say? Summertime, I think it was june...
emlékek hada ostromolja agyam.
régi, szép emlékek. igaz?

Hepibörzdéj

Szombat este. Pepsy 20. születésnapja.
Lázasan készülődtünk. Pizza, Torta, ajándékok.
És ő is húszéves lett.
alkohormámorba folytottuk örömünk, fokozva mégjobban.
nagy meglepetés volt. elvégre mindig is mondta, hogy akar egy meglepetésbulit.
megkapta. de nem is sejtette.
de örült az ünnepelt nagyon. és jól is éreztük magunkat!
szóval összegezve mindent:
MÉG SOK ILYEN BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!