Este kilenc után ültem a villamoson. Nem volt kifejezetten sok ember. Én egy kettes helyen ültem, a két szék egymással szemben volt. Én menetiránynak háttal - „Aki hátta ül, az a múltba, aki előre az a jövőbe néz” mondták nekem egyszer – előttem egy negyven és ötven közti ember bambulta a pesti éjszakát. És ekkor. felszállt egy lány. Az első ajtón lépett be, és a középső mellé ment majd letámaszkodott. A fejem le volt hajtva, így a cipőjét láttam meg először. Fekete sportcipő, ami fel is keltette egyből az érdeklődésem. Végignéztem rajta, merthát miért is ne?! Fekete kabát, kék farmer, szőke haj, és... és valami. Valami volt az arcán. Valami nem hétköznapi. Fájdalom. Lehet ezt talán nem vették észre a körülöttemállók. Vagy talán mégis. De nemiagzán izgatta őket.
Előrebiccentette a fejét, a haja aranyló vízesésként bukott előre. Orra jobb felén a sárgás nemesfém csillag csillant. Arcán a bú és a fájdalom, már a bőre alá ette magát. Ő is olyan. Olyan ember, aki tragédiával a vérében született. Szinte hallottam a gondolatait. Éreztem, hogy ő is sokmintent megélt. sok rosszat. Nem úgy, mint mások. Ő nem. felismerem az ilyet. Ha máshoz nem is, de ehhez értek.
Amikor az előttem levő hely felszabadult, leült oda. A vérnyomásom a tetőt verte. A szemébe néztem. Pont összenéztünk egy pillanatra. Szívesen elbeszélgettem volna vele. Hogy az élet szép. Pedig az! Hidd csak el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése