hoppá, út, kép és mégvalami a vérem jövőéről....

elpattant egy húr. megsebzett és a földre estem. elgyengültem hirtelen. egy uszadékfa módjára tehetetlenül elsodort az ár.
felébredtem.
a földön térdelek, sötét vesz körül, fáj a csend, fáj a zaj. álom a szememet kerüli, mint rémült árnyék a gyertya lángját. felismerem az alakot: gyengeség.
láttam már őt, démonaim egyike. igen, ismerem.
kűzdöttünk már, csatáink legendásak számomra. kerültem földre, taposott rajtam, mutogatott rám, neveket aggatott rám, amikor sebeim nyalogattam. fájt? igen. és? belehaltam? nem!
felálltam, a küzdelem folytatódott. kietlen mezőkön, tömött város főterén, cseppkőbarlang legmélyén és a hegycsúcsokon. harcunk összekovácsol minket.
örökkön örökké. legyőzni őt nem lehet, belőlem fakad. az emberi énemből.
harc nélkül marad a puszta veszteség, a meghunyászodás, az elfecsérelt idő, amit az élésre pocsékolt az emberszabású...

elmerültem. egy fantáziavilág színes káprázatai kerítettek hatalmukba. délibábúk táncoltak körül, vígan öntötték a fülembe andalító dalaikat. ábránd, vízió volt csupán. nem bánt, nem ér hozzám, elcsábít csupán. eltérít utamról. elfeledtet. nem örökre. csak a pillanatra. abban a pillanatban, amikor repülsz, nem gondolsz a tested és agyad szenvedéseire. máshol vagy, egy más szinten. kívülröl egy összeesett szánalmas embernek látszik, az út szélén fekkszik egy árokban. de... nem minden, amit a szem súg az agyadnak. mert nem minden. a szemet becsapni lehet, igen! a fület is! meg az agyat is. ez benne a jó. a rossz. ahogy megéled, ahogy tapasztaltad. épp olyan.

és most? most ott állok, ahonnan elindultam rég. előrebambulok. belenyúlok a zsebembe, előveszek egy cigit. rágyújtok és letüdőzöm. nem sietek. bal lábam előrelendítem a testemet magával rántja. a jobb lábam csattan a földre. ránehezedek és dobom előre a másikat. szépen, lassan. egymás után. elöször a bal láb, utána a jobb....
így juthatsz egyről a háromra. a kettőn át, ez így van. mert nem láttam én sem olyat, hogy valaki egyből a háromba lépett, kihagyva a szegény prím pároskát, a kis kettest. a csikk nagy ívben hasítja a levegőt, keskeny kondenz-csíkot hagyva maga után. halkan sercent, ahogy a cipőm kioltja a fényét. zsebeimben a kezem, fejemen a sapkáp. csak ennyit szól hátra: "GAP"
gondolatok zúgnak körülöttem, apró emlékek zümmögnek körül. kicsik, aranyosak, de együtt lassan egy nagy zavaros képpé áll össze. a képre nem nézek, úgyis tudom, mit mutat: engem. de a kép még nincs kész. folyik festék ereimben, van még száraz üres vászonfoszlány a hátamon. lesz még mit belefesteni. fogok is.

élek még, nem kell aggódni! veszteségeim listája nőttön nő, felélek sok drága dolgot. de megyek előre, kamatozik a gyarapodás, nő aminek kell nőnie magától, öntől vagy esetleg tőlem. de nő, nem is kell öntözni, inkább a fát locsolom a házam háta mögött, hadd nőljön ő is. egyszer árnyékot adjon kicsi énjeimnek, vagy azok kisebb másainak. és lehessek büszke rájuk, mint ahogy mindenki büszke, ha látja, mi lesz a véréből, magvaiból meg a párja méhéből. mertha én apa leszek, az egy olyan lesz, hogy emberek megnézik, ahogy én viselkedéskultúrális szégyenfoltként a létet még mindig magas szinten gyakorolva a gyermekem ágya mellett mesélek neki, milyen is a világ. és megmondom neki, hogy az ágya alatt a mumus nem olyan gonosz ám, mert beszéltem vele hogy ne bántsa őt! inkább barátkozzon meg vele, élje a gyermek világát. aludjon, álmodjon olyan helyről, amit elmesélek neki. próbálja megfogni a holdat, hátha beleharaphatna abba a nagy sajt karikába, és a csillagokat is kösse össze, lásson belőle képeket, nevezze nevükön, amiknek nevük van, amiknek nincs azoknak meg mondjon olyan nevet hogy az pont odailljen. meséljen róluk és nevessen velük.
élje át a szépet, mosolyogja meg a szomszéd lányt, fogja meg a kezét is. ússzon a folyóban, lógassa a lábát a vízbe, kacsázzanak a botladozó álmos nap narancsfényében. és aztán ha elfárad, feküdjön le aludni.
ha szembe jön a rossz, ne fusson el, ne térdeljen le kezeit lóbálva. mert nem fog így győzni, de akkor is ha kellek, ősz hajam rejtem a sapkám mögé, elindulok, felkeresem és felsegítem. fel fogom majd segíteni, mert fog ő elesni. tudom, hisz ő is ember. el fog esni, amikor először feláll, elesik majd a biciklivel is. elesik az első nő után, elesik a borosüveg után. elesik még, de már tudni fogja: "fel lehet állni, hisz megmutatta az öreg is!" feláll körülnéz és aztmondja: "én így szoktam!" és elsétál a tett színhelyéről, ha már ott valamilyen oknál fogva nemlesz jó.
könnyezni fogok miatta, örömkönnyek csurognak szemeimből, amikor büszke leszek rá. mert ő az én gyermekem. és legyen akármilyen, egy dolgot tudni fog: legyen önmaga.

háát... most azért ez most kijött. kibukott belőlem. így a huszonkettedik életévem előtt. fura. dehát.... ez is eljön majd.
jóéjszakát!