be clean?

ha tiszta vagy, észreveszel két nagyon furcsa dolgot: idő és világ.
amikor tisztán sétálsz a folyosókon, céltalanul mint egy zombi, egy dolog izgat:
hogy hozzájuss az anyaghoz.
ha nincs anyag, elöször csak próbálsz csinálni valamit, hogy lekösd a figyelmed.
ezután észreveszed a körülötted zajló világot.
találkozol olyan emberekkel is, akikkel ritkán szoktál. olyan filmeket nézel, olyan zenét hallgatsz, olyat én elt eszel, amit nem szoktál.

egy kis idő után felpöroögsz. ilyenkor vagy próbálod magad kontrollálni és andalító zenét halgatsz, hogy elnyomja az éhséged. régi időkön és élményeken merengsz.

vagy tovább pörögsz, iszol még egy energiaitalt, és már ott is a baj.
a világ ismét darabj aira hullik. rádöbbensz, hogy megint hazudtál magadnak reggel, hogy mostantól más lesz minden. "Holnaptól tiszta leszek! csak még ma..."
sokszor mondtam én is. de sikerül kimászni ebből a szennytengerből?

ha nincs előtted cél, nehezebb. nincs mibe kapaszkodni, csak egyszerűen létezel. a szó szros értelmében. éppenhogy.

azt hiszem megyek és kifekszem a fűbe....

tikk, takk...

daydreaming
ahogy az anyósülésen ültök, a motor bőg, a gravitásió és a gyorsulás áédesen gybefondva fogtak össze ellenem, a háttámlához láncolva a testem. repültünk.
a táj szétmosódnik, ahogy hunyorítva nézem a mögénk zuhanó világot.
a menetszéltől nem hallok semmit a zúgáson kívül. összefolyik a felezővonal egy hosszú fehér vonallá.
égtek a szemeim, de nem volt pihenő. miért? felesleges. akkor éljük át a pillanatot, és ne engedjük el, hisz kitudja mikor jön megint szembe egy ilyes pici alkalomféle lény az utcán, vagy akár a folyosón?!

alkotói impotencia lépett fel nálam. régóta. elnyom valami, fekvésre kényszerít és egyre távolabb zuhanok a világtól, amit olyan nagyon csodáltam. annyira hajszoltam, hogy minnél több spektrumból éljem meg a körülöttem levő világ rámszakadó hatásait, hogy elfelejtettem odafigyelni mit is akar mondani nekem.
nem beszélgetek a holddal sem. elhanyagolotam szegényt... pedig Ő is hiányol, és Ő is hiányzik nekem.

a nappalok vakítóan (már már bántóan) fényesek, az éjszakák hidegek és üresek lettek, nem az életet sugározzák, hanem a ... (halált? eklmúlást? fájdalmat? nemtudom igazán)
nemtudom mit. már nem azt jelenti, mint régen.
nem a környezet változott, hanem én.
daydreaming...

megerőszakolom magam, a saját torkomat megragadva nyomom a fejem a víz a)lá.
eehhh...

látomás: elrobog a vonat, és nézem ahogy itthagy. nyakig elmerülve a szartengerbe

háát most köbö ezt érzem.
valaki azt mondta, hogy visszahúzó erő, pedig nem. csak tudni kell hogy mikor, mit, kivel, hogyan és hogy miért. csak ennyi!

jóéjt!

a great weekend @ home

péntek. 22 lettem.
óriási meglepetés volt. Vash barátomhoz átmentem, onnan Vikihez mentünk. ártatlanul azzal a céllal, hogy utána nyomás a dunapartra.
de amikor odaértünk... nah akkor leprődtem egy nagyot!
ott volt mindenki, aki számít nekem*.
Gábor, Robi, Viki, Tomi, Anita, Timi és még sorolhatnám...
Nagy meglepetés volt, mondhatom!
Köszönöm szépen mindenkinek!

------
*sajnos 1 ember hiányzott csupán... Anika. de pótoljuk!

lássuk csak, mi is történt...

egyszer volt, hol nem volt, volt egy géptelepítés....
Castor barátomnál rendszerkarbantartást végeztem egy péntek délután. utána irány vash-hez.
egy kis beszéletés, meg is jött nemsokára emil. nyílt a bor, fogyott majd költözés a hátsó házba.
a többiek is odaértek, vodka-bor, majd a borra cuppantam. cigivásárlás a padláson, de szembejött egy adag
régi ismerős. meg 2 sör. megártott. jajj...
szombat: erős ébredés, fájdalmas fej majd gyulának gépszerelés. leteszteltem a skoda fabia-t, majd bolt.
bor és drált döglött állat a saját beleibe paszírozva. lecsókolbász.
nemsokára Timiéknél ittam a felest. töménytelen lángos-támadás, majd iszi.
háát szép volt. de tényleg!

és jöttek a hétköznapok. ismét.
akadt egykét tartalmas dolog, de gyorsan átvészeltem az egészet.
bár a margit sziget és a kendermag fesztivál jelent valamit...

és már itt is vagyok. a népligetben ülök, az mp3 lejátszóm pont most merült le.
még fél óra, míg beáll a busz, aztán a lökdösődés, bazmegelés ésatöbbi.
22. megétem basszameg! lassan beállhatok a vén csatalovak közé abrakolni.
szépen nézünk ki. elrohant ez a fiatalság és lelassíthatatlanul robogok az élet felé.
a nagybetűs É.L.E.T.
majdkiderül hogyislesszez.


eddig úgy éreztem magam, mint holmi nyálkás ebihal a vízben.
úszkáltam jobbra-balra, éha elbúlytam a gólya elől. de most, hogy lábaim nőttek,
a parta kényszerülök, és egy másik életmódhoz. hát kelleznekem? nem.
de nincs mit tenni.
pppfffff......
gyerekek! ne akarjatok felnőni, addig jó, amíg gyerekek vagytok! örüljetek neki!

mástéma: kifogytam. ismét. alkotói válság (fogjuk csak erre). de tudom a megoldást,
csak szimplán nem kell... és ennyi.
mennyire egy antiszociális dolog, és a pénzt is viszi. még jó, hogy nem vagyok függő.
elcsesztem pár dolgot, ez így igaz. kézzel lábbal próbaélom rendbe tenni.
a barátaimtól is eltávolodtam, amit mégjobban sajnálok.
hát most majd kiderül...
tennem is kell, hát próbálom.
minden irányból!

Gratulálok!

Először is szeretnék gratulálni két kedves barátomnak, a ballagásához
és az érettségihez! szerintem nem kell neveket mondani, tudjátok jól!
Sima ügy lesz a dolog csak az a lényeg, hogy nyugodtan! alacsony vérnyomással!
mégegyszer gratulálok Viki és Csabi!

egy szám... egy újabb darab

egy szám... egy újabb darab. a görcsös sírásközeli eufóliából képes egy pillanat alatt mosolyt varázsolni az ember arcára. elfelettetni a bajokat, ha csak két-három percre is. helyette az emlékekre gondolunk, amit átéltünk, vagy egy elvarázsolt helyre, ahol szívesen lennénk abban a pillanatban.

Katie Melua – Shy Boy

hogy mit is jelent? hol lennék? megmondom:
egy kissé kopott bár, a falon vöröses-narancssárga fénypacák. asztalok és székek, de színpad előtt van szabad hely. a banda játszik. nagybőgő morgó hangon suttog, a gitár incselkedik vele. egy finom női hang a mikrofonhoz ér. a parketten csak ketten vagyunk. ki is zárunk szinte mindent. ami marad: csak a szép és a jó. a zene, a szánkban az édes vörösbor íze kísér minket. fekete ruha sötét harisnyával. a fekete szövetnadrág hozzá illik. a homályban egymás karjait alig találjuk. de nem távolodunk el egymástól.
nem gyors a ritmus, édesen ringat eufóliába, ahogy a világgal együtt forgunk. csak a földet a törvények kötik a mozgáshoz, minket pedig a bor mámora ölel meg, a zene fonalai kötnek egymáshoz. ez a pillanat örökre megmarad. ez a tánc, ez az illat, amit minden pólusa áraszt magából, ez a selyemfinom bőr tapintása, ez a mámorítóan édes íz, amit ajkain érzek.

nekem ezt jelenti ez a szám. ezt a képet festi meg szemem előtt csendessen.

is she exsist?

ez egy kérdés. belül marcangol, széttép és belémmar. "is she exsist?" gondolkoztam már ezen. vogy vajon létezik-e?
az én kishúgom. mert hiányzik nekem.
furcsa. ez csak egy képzelgés?
verejték áztatta testem zihálva kapkodja a levegőt. éjjel. ágyban. egy álomkép rángatta vissza a valóság sivatagába. egy alak. barna göndör hajó lány. kék sportcipőben, farmernadrág és övtáska. az arcát nem, látom, de...
képlékeny.
a húgom. nem tudom, hogy néz ki, de remélem létezik. ha egyszer rátalálnák. "bátyus nem hagy el ezután!" - gondoskodnom kell róla, hisz vérünk közös. a földről felemelem, ha valaki a földre dobta. arcám megtörlöm, magamhoz ölelem. a kishúgom.
amikor fájó sebekkel térek vissza egy háborúból, ő az ágyába fektet, betakar. megtörli arcomat, bekötözi sebeimet. óv és vigyáz álmaimra. ahogy én az övére. "kitartás kishúgom!"
vajon létezik? remegve reménykedem benne: igen. valós ember, akivel elveszítettük egymást. ebben a vad világharcokban. ahol a lelkünk a magasba szárnyalt, ez a kor mocska által űzött vadként menekülő lények szétszakítottak minket. a világ két sarkára kerültünk, szárnyunktól megcsonkolva, halandó földi emberbőrbe zárva. "már csak egy kicsi kitartás!"
a világ vége után úgyis örökké egymás mellett leszünk. amikor a földet csak hamu borítja majd. az emberek mentsvárai: óriás civilizációk elszenesedve roskadnak önmagunkba. apró lángnyelvek ugrálnak a perzselt tetemeken.
az egész káosz közepén ülök majd a földön. fejét az ölembe hajtja a kishúgom, és a haját simogatom. egy szó az, ami eszünkbe jut csupán: "Végre!"

ketten a tornácon

újra itt vagyunk. egymással szemben ülünk. némán üdvözlöm, mint egy öreg barátot. pedig gyűlölöm. ő rajong értem.
így ülünk mi ketten, egy asztalnál. poharakban a bor már megsavanyodott rég. pókok hálója befonta a helyet, álom elkerüli a kis kávézót. nem jár ide senki, a pokol tornácára. pedig a kilátás szép, a tüzes katlanokra. kicsit meleg van, de ezt elviseljük.
szemgödreit nézem, és ő rám néz. érzem, csak a szemeit nem látom. alakja képlékeny, emberhez nem hasonlít. keze van, karmokkal tűzdelve, lába leér a földig az magas bárszékről.
kihozzák a kést és a villát a vacsorához. borból mégkortyolunk, milőtt falatozni kezdünk.

az üres poharakat a kerítésen túlra dobjuk, és a falatozáshoz készülődünk. kést a kézbe, villát a másikba. jóéjtvágyat!
és egymásnak esünk. az asztal feldől, a székek sikítva futnak utána. karjába döföm a villát, szeletelni kezdem a karját.
belém mar, kitép egy darabot, rágcsálja egy kicsit és magába nyeli.
megmarkolom és kiharapok belőle egy nagyot, és magamba tömöm. hangos sikolyunk eltöpül a fogak csattogása és a csámcsogás mellett.

így telnek a napjaink...