ez egy kérdés. belül marcangol, széttép és belémmar. "is she exsist?" gondolkoztam már ezen. vogy vajon létezik-e?
az én kishúgom. mert hiányzik nekem.
furcsa. ez csak egy képzelgés?
verejték áztatta testem zihálva kapkodja a levegőt. éjjel. ágyban. egy álomkép rángatta vissza a valóság sivatagába. egy alak. barna göndör hajó lány. kék sportcipőben, farmernadrág és övtáska. az arcát nem, látom, de...
képlékeny.
a húgom. nem tudom, hogy néz ki, de remélem létezik. ha egyszer rátalálnák. "bátyus nem hagy el ezután!" - gondoskodnom kell róla, hisz vérünk közös. a földről felemelem, ha valaki a földre dobta. arcám megtörlöm, magamhoz ölelem. a kishúgom.
amikor fájó sebekkel térek vissza egy háborúból, ő az ágyába fektet, betakar. megtörli arcomat, bekötözi sebeimet. óv és vigyáz álmaimra. ahogy én az övére. "kitartás kishúgom!"
vajon létezik? remegve reménykedem benne: igen. valós ember, akivel elveszítettük egymást. ebben a vad világharcokban. ahol a lelkünk a magasba szárnyalt, ez a kor mocska által űzött vadként menekülő lények szétszakítottak minket. a világ két sarkára kerültünk, szárnyunktól megcsonkolva, halandó földi emberbőrbe zárva. "már csak egy kicsi kitartás!"
a világ vége után úgyis örökké egymás mellett leszünk. amikor a földet csak hamu borítja majd. az emberek mentsvárai: óriás civilizációk elszenesedve roskadnak önmagunkba. apró lángnyelvek ugrálnak a perzselt tetemeken.
az egész káosz közepén ülök majd a földön. fejét az ölembe hajtja a kishúgom, és a haját simogatom. egy szó az, ami eszünkbe jut csupán: "Végre!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése