egy éjszaka

vízió? álom? nemtudom. mámor.
reggel besüt a nap. halk sóhajom jelzi, hogy magamhoz tértem. felkeltem.
a reális világba. nyújtozkodom egy nagyot. vagyis csak nyújtózkodnék. de a jobb kezem nem engedelmeskedik. fejem jobbra döntöm a fejem, és sötét zuhatag simogatja meg az arcom. Ő még alszik.
és itt fekszik mellettem. tehát nem vízió? nem álom? vagy nem a realitásba zuhantam vissza?
megmoccan. érzem a haja illatát. érzem a bőre tapintását. ez nem álom. az előző éjjel sem volt álom. ébren voltam. ébren voltunk. csak nem éberek.

megmagyarázhatatlan mosoly ugrott fel a szám szélére. leült oda, befészkelte magát és a fülembe súgta: "mára itt maradok!"

felkelt Ő is. régi emlékek képei keverednek az új énemmel. kavarog bennem. de átlátom. felülről. tudom, fontos volt nekem. érzem, fontos volt neki is. fél, ingoványos talaj, ahová tévedt. gyenge és fél. kezemet nyújtottam neki, ne merüljön el. talán nem fog. féltem Őt!
túl gonosz a világ. vagy csak túl gyenge? is-is. meg kell tanulnia a világot! én csak a fülébe súgok dolgokat. de nem szabad, hogy...
nem fogok. erős vgyok. ennek örülök.
régi énem most összetört volna, vagy legalábbis térdre rogyott volna. de Én? kapőtam egy lehetőséget, hogy boldog legyek (ha csak egy pillanatra is), ráadásul hogy? hogy valakinek a fájdalmát enyhítsem. hát akkor miért ne? nah látod!
nekem is szükségem volt egy ölelésre. pont egy ilyen vacak nap után. erre nem számítottam. hogy PONT MI. PONT OTT. PONT ÚGY.
pedig de.
és éreztem Őt. éreztem a gondolatait is. megrémült először, nem értette. pedig nem éltem vissza vele. az nem én lennék. megtehettem volna. éreztem, hogy a gondolatai a kezemben vannak. játszhattam volna. azt tette volna, amit én akarok. de azt nem Én akartam. azt egy kanos férfi akarta. nem én. inkább tegye amit akar.
kűzdött. önmagával. én is.

heves küzdelemben a testünk mint a kemence: izzott. a levegőt úgy kapkodtuk, mintha az utolsó lélegzetvételek lettek volna. szívünk kalapált, zakatolt. én mindketten a vágy pokoli tüzében égtünk. egymás közelségétől a gyomrunk összerándult. remegett mindkettőnk minden apró porcikája. egy karnyújtásnyi táv már kontinenseket elválasztó mérföldeknek tűnt. nem is bírtuk volna. akkor, ott.

a magány mint egy, a a sötétben lapuló szörnyeteg lett volna. leküzdeni próbáltuk. tenni ellene. tettünk is. éles kardunk a forró ölelés volt. fegyverünk a szívébe döftük.
fogunk még találkozni vele, akkor legalább egy fájdalommal teli nap után, legalább ő ne kerítsen hatalmába. legalább ő elkerült.

ez most így kellett. ennek meg kellett történnie. hogy ne haljunk meg. hogy ma felkelhessünk. egymás mellett