"Elhull a virág, eliramlik az élet..."

valami furcsa bizsergés...mélyen bennem.
önmagam árnyéka kelni próbál.
mint amikor régen, egy esős őszi napon
ültem a szobámban, füzet s penna...
új sorok születtek,
csend és fájdalom nászából.
ez tán felhívás? egy közelgő vészre?
fájó ébredés: ám legyen!
nem vagyok már poéta,
kezem is csak remeg.
de a hangok, s a gondolatok...
erőt adnak.

forgott velem a világ.
szép volt, akár az álom!
túl szép volt, de igaz is volt!
tudnom kellett volna:
fájdalom s gyász jár utána.
azt reméltem megváltoztam
azt remélem, nyugodtan remélhetek már.
eljöhet megfáradt fejem fölé
a nyugodt nyugdíjas szép napok!
egyre mélyebb lett bennem az érzés:
(nagy szavak) szerelem, nyugalom, béke.
mind-mind ezer felé röppent szét,
mint a dunán az apró halak,
ha követ hajítasz közéjük.
széttört álmaim előttem hevertek.
eső mosta össze a vért a könnyel.
az én utam, fény mutatta,
egy felsőbb rend, egy hang.
de ahol fény van,
ott megjelenik az árnyék.
és itt dölt meg minden,
innen jött a fájdalom.
de ezt már elregéltem, úgy gondolom.
így maradt a kitikkadt mezőn
egy száraz fatörzs, egy ló teteme,
és én...

Voltam ilyen, vagyok is még, igen.
félni nincs ok, magammal végezni (már) nem fogok.
elmúlt az idő, mikor csak homályban léteztem,
elmúlt az idő, mikor könnyeimben fürödtem...