most, hogy hétvégén otthon voltam, volt egy kis szabadidőm. a fiókomba nyúltam, egy köteg papírt fogtam meg. lapozgatni kezdtem. rég raktam őke oda, nem is tudom, miért. elektronikai segédletek, vízlebontás és ilyenek.
HOPP!
ez az oldal nem nyomtatva van. nem is kapcsolási rajzot rejt. tollal van írva.
olvasom a szavakat, egymás után:
"megcsalatva érzi magát a lélek...."
pár sor csupán, nem több.
de mégis több. és mégegy lap. és mégegy.
hol kockás spirál-lap, hol A4-es fénymásolópapír.
köztük egy-egy franciakockás füzetlap.
írással tömve. de mégis együtt.
régi írásaim darabjai. de túl a hulla merevségen.
egy újabb fejezet az őrület paradigmám lapjai közt...
a fiók mélyéről...
ismerős a gondolatsor, amit leírtam. már akkor láttam a közelgő "véget".
vég? akkor még nem láttam mást. de kűzdöttem. kűzdöttem, hogy megtartsam, amit el akartam hajítani. gyenge voltam. nem hittem magamban. legyengültem.
de mélyen bennem ott volt az erő, hogy túléljem, hogy lekűzdjem.
hogy levessem a lelkemről a terhes súlyt.
nyár volt. vészesen rohantunk az időben előre. akkor még féltem, de mélyen magamban már vártam. hogy vége legyen.
hogy vége legyen ennek a nyűgnek és a fájdalomnak.
hogy szakítsunk....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése